Minden létező összefügg minden mással – így az elme is a világgal – és a valóságban semmi sem különíthető el semmi mástól, ugyanúgy, mint a háló szemei egymástól.
 |
A mahájána buddhizmus egyik híres metaforája az ‘Indra hálója’ kifejezés, amely a jelenségek közötti összefüggést, ok-okozatiságot jelképezi.
Egy korábbi blog bejegyzés erről a témáról: https://csomakozpont.blogspot.com/2019/02/szamtalan-vilagmindenseg-egyetlen.html |
Az elme négy állapota
A világ jelenségeit négy osztályba sorolhatjuk, elménk négy alapvető állapota alapján:
1. ébrenléti jelenségek,
2. álombéli jelenségek,
3. a halál jelenségei,
4. halál utáni jelenségek.
Ha az elménk „rendben” van, akkor e négy alapvető állapotban bármi tapasztalat születik bennünk, az mind „rendben” lesz.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Boldogok leszünk ébren és álmunkban, és a halál jelenségeit úgy éljük át, mint boldog átmenetet a halál utáni boldog állapotba.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------
Azonban, ha képtelenek vagyunk elménket rendbe tenni, és rendben tartani – ami nem abból áll, hogy valamiféle mesterséges „rendet” ráerőszakolunk elménkre, hanem egyszerűen abból, hogy feltárjuk és megismerjük elménk, azaz önmagunk már meglévő igaz természetét, az alapvető jóságát, és igaz természetünkkel azonosulva, természetes állapotunkban megmaradunk – ha erre képtelenek vagyunk, akkor a zavarosan kavargó, örökké változó elménk zavarosan kavargó és örökké változó jelenségeket fog tapasztalni mind a négy állapotában.
Az elérhetetlen öröm és boldogság illanó délibábját a zűrzavar szüntelen fergetege kíséri állandó kielégületlenséggel és szenvedéssel, mind ébrenlétünkben, mind álmunkban; a halál és a túlnan gondolatai pedig rettegéssel töltenek el. Halálunk, amikor elérkezik, szenvedést hoz, amely testünk elhagyásával sem ér véget, hanem folytatódik az elménk halál utáni állapotában is.
Új egyesítő szemlélet
„A világ az elme virága” szemlélete azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az alapvető szokásunkat, hogy énünket mereven elválasztjuk a világtól, a dolgoktól, vagyis mindattól, amit nem tartunk énünknek.
E szemlélet segítségével beláthatjuk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk elválasztva semmitől, elválasztottságunk csak egy hamis és alaptalan érzés. Énünk jelenségei és a világ jelenségei szétválaszthatatlanul összefüggenek, a valóságban nem létezik köztük elválasztó határ.
Jó példa erre az álmunkban látott tigris, amelyet önmagunktól elválasztott, önerejéből létező, veszedelmes állatnak élünk meg, és rettegve menekülünk tőle. Felébredés után azonban belátjuk, hogy csak a mi saját elménk teremtette. Mindazonáltal, az álombeli félelem és a menekülés keltette szenvedésünk valóságos, hiába okozza egy puszta téveszme.
Ezt meséli el az alábbi történet, melynek tibeti változata a Belső Ösvény tibeti mestereinek egyik kedvenc példabeszéde.
AZ ÁLOMBAN ELVESZTETT FIÚ
Az álombeli szerencsétlenség valódi fájdalmat okoz
Magyar mese
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, s annak egy fia. A fiú a világ minden tudományát kitanulta már, de még egyet meg akart tanulni: a boszorkányságot.
- Édesapám, elmegyek – mondja az apjának – és addig nem nyugszom, míg a boszorkányságot ki nem tanultam.
- Ne menj fiam – mondta az apja – fehérnépnek való a boszorkányság!
A fiúnak azonban nem volt maradása. Útnak is indult, és estére egy faluba ért. Szállást kért egy gazdag embertől. Vacsora közben a gazda kérdi tőle, mi járatban van. A fiú nem akarta elárulni, de a gazda addig faggatta, míg el nem mondta: bizony ő a boszorkányságot szeretné megtanulni.
A gazda nem szólt semmit. Ágyat vettetett a fiúnak a szomszéd szobában, s lefeküdtek.
A fiú azt álmodta, hogy éjszaka az utcán fekszik egy padon, egy városban. Egyszer csak jön az őrség, és beviszik a városházára. Ráfogják, hogy rosszban jár, és akasztófára ítélik. Amint a katonák kísérik az akasztófához, odaszalad a király lánya, s megmenti az életét. A királykisasszony senkihez sem akart férjhez menni, hiába erőltette az apja, ám a fiú megtetszett neki, és egyenesen az apjához vezette:
- Édesapám – mondta – többé nem kell, hogy erőltess senkihez, mert ez a legény lesz az én uram!
Megharagudott szörnyen a király, hogy egy jöttment veszi el a lányát, amikor királyfiak vetélkedtek érte!
- Nekem ez a legény kell – mondta a királyleány – máshoz nem megyek!
A király végül beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, s nem telt el egy-két esztendő, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa a gyermekével kimegy a kertbe. Volt ott egy aranyalmafa, s alatta egy aranykút. Karjára vette a gyermeket, és felnyúlt a fára egy almáért. A kisfiú lefordult a karjáról, s a kútba esett.
Keserves sírásra fakadt, s úgy zokogott, hogy a szomszéd szobában a gazda felébredt tőle. Beszalad és felrázza a fiút:
- Ébredj fel, miért sírsz?
A fiú felébred, de csak tovább zokog.
- Jaj istenem, az én kisfiam beleesett a kútba!
- Milyen kisfiad – mondja a gazda – hiszen nincs is gyermeked, miket beszélsz?
A fiú csak most tért magához. Elmondta álmát a gazdának.
- Látod, fiam – mondta a gazda – ilyen a boszorkányság is. Meg akarod-e még mindig tanulni?
- Nem én, soha, bátyámuram! – mondta a fiú, azzal búcsút vett a gazdától, s meg sem állt hazáig.
*
Így okozott az álombeli fiú elvesztése valóságos szenvedést.
*
A magyar mese tibeti változata:
AZ IFJÚ HERCEG ÉS A VARÁZSLÓ
Volt egyszer Indiában egy királyi családban egy ifjú herceg. Az anyja nem szerette volna látni, ahogy elfoglalja a trónt, helyette inkább azt remélte, hogy a belső ösvényt gyakorolja majd a fia. Apja, a király azonban azt akarta, hogy fia kövesse őt, és kevésbé érdekelte, hogy a herceg gyakorolja-e a belső ösvényt. A családban a király szabta a szabályokat, így tehát az anya nem tudta mi tévő legyen. Abban az időben Indiában sok varázslómester volt, így aztán elment az egyikhez, és megkérdezte, nem tudná-e a varázserejével a fiát elfordítani a világi tevékenységektől, és a belső ösvény felé fordítani.
A varázsló beleegyezett.
- Meg lehet oldani, de el kell mondanod, mit szeret a fiad a legjobban.
- Szereti a lovakat mondta az anya.
- Rendben – mondta a mágus – gyere vissza holnap a fiaddal. – Azzal megbeszéltek egy találkozót.
Másnap a királynő úgy szervezte, hogy a királlyal és fiával kilovagoljanak a megbeszélt helyre. A mágus is ott volt egy fantasztikus lóval, melyet varázserejével teremtett, egy nagyszerű csődörrel, mely olyan volt, mint amilyenről a herceg mindig is álmodott. Lenyűgözve, de nem tudván, hogy akivel beszél, az egy mágus, a herceg megkérdezte:
- Megvehetném ezt a lovat?
- Ha akarod, miért ne? – felelt a mágus.
- Szeretném először kipróbálni.
- Hát persze, csak tessék!
A herceg felpattant a lóra, és nagy vágtával elszáguldott – ám a ló elragadta, és ő nem tudta megállítani.
Nagyon, nagyon messzire ment, egy ismeretlen országba. Mire végül megálltak, nem tudta hol van, vagy hogy merre menjen. A távolban füstöt látott, és úgy döntött megnézi mi az. Meglátott egy házat, melynek a küszöbénél egy nő állt a lányával, egy elragadó fiatal nővel.
- Eltévedtem – mondta – itt aludhatnék?
- Ha szeretnél, igen. Tengerparti otthonunkban szívesen látunk.
Tehát ott maradt, mert már nem tudta, merre van a saját országa, és ezek az emberek sem hallottak róla soha. Mivel a fiatal nő olyan csinos volt, elvette feleségül. Sok gyerekük született, és boldog családként éltek. Az apósa, aki szintén velük élt, beteg volt és nem tudott járni.
Egy nap a herceg feleségének megtetszett a ló, és így szólt:
- Felülhetek a lovadra?
- Persze, csak nyugodtan.
Azzal felült a lóra, mely bevágtatott vele az óceánba, ő pedig megfulladt. Ezt látva mindegyik gyereke – kivéve a legkisebbet, aki túl fiatal volt – belevetette magát a vízbe, hogy megmentsék, de ők is megfulladtak. Azután a beteg öreg após is beugrott a vízbe, de ő is meghalt. Csak a legfiatalabb fiú maradt életben, de akkor meg a ló visszafordult, felfalta a gyereket és elfutott. Amikor a herceg felfedezte mi történt, teljesen kétségbeesett.
- Elvesztettem a feleségemet, a gyerekeimet, a lovamat, az egész családomat. Semmim nem maradt. Legjobb lesz, ha meghalok.
Azzal belevetette magát a vízbe remélve, hogy megfullad, de ahelyett hogy megfulladt volna, saját otthonának a parkjában találta magát, a királlyal és a királynővel. Összezavarodva és reszketve visszaemlékezett szeretett feleségére és gyerekeire. Elmondta szüleinek, mi történt vele, de azok így szóltak:
- Ó, nem! Ne félj! Leestél a lóról, és ájultan feküdtél itt majdnem egy órán át. Pihenned kell.
A herceg meg volt győződve, hogy a története valóság volt, mert igazán átélte, és sokat szenvedett miatta. Végül e kaland után a herceg felismerte a hétköznapi valóság álságos természetét, és teljes erővel a belső ösvénynek szentelte magát. Néhány év gyakorlás után nagy mesterré vált.