Shakespeare – A vihar
című darabjából készült film vetítése utáni beszélgetés kivonata
(Tiszteletreméltó Csöpel Láma értelmezése)
Milánó hercege meghal. Két fia van, és a trónörököst az öccse galádul elűzi kislányával együtt (Az egyből – egy atyából – lesz a kettő – a két fiú – majd a kettő egymás ellen fordul – a valóság az „én és más”, „észlelő tudat és észlelt dolog” ellentétpárjára osztódik, ami minden szenvedés alapja). Végül a két száműzött egy szigetre vetődik.
Az egész színmű,
illetve film ezen a szigeten játszódik, ami nem közömbös. A sziget önmagában
egy erőteljes szimbólum. A sziget egy tenger közepén van, és egyik parthoz nem
tartozik. Ez az érdekes a dologban. Ha ezt a se itt, se ott állapotot a
tudatra vetítjük, akkor egy erős, fontos jelképet kapunk. Van, de se nem itt,
se nem ott. Ha ezt filozófiailag gondoljuk át, láthatjuk, hogy ez a se itt
nincs, se ott nincs állapot mégis egy nagy nyitottság közepén van, és ott
játszódik a történet, egy szigeten. Ez nagyon érdekes, mert teljesen a
buddhista szemlélethez kapcsolja a darabot.
A buddhista szemléletben beszélünk szigetről, ami se itt nincs, se ott nincs. Az itt lehet a valóság, az ott lehet a nem valóság, az itt lehet az én, az ott lehet a más. Két pólusról van szó, az itt-ről és az ott-ról. Tehát a létről és a nemlétről. A lét és a nem lét között valahol, egy teljesen megfoghatatlan nyitottság közepén, ott vagyunk mi, és ez a lényeg. Ott vagyunk mi. Úgy, ahogy a darabban is ott van Prospero, aki a főszereplő, a karmester, a varázsló, aki ezt az egészet csűri, csavarja, tekeri, irányítja, manipulálja.
 |
| Az elvarázsolt sziget Prospero cellája előtt - Prospero, Miranda, Caliban és Ariel (Peter Simon műve) |
Ez egy alapvető buddhista leírása a tudatnak. Egy nagy tenger közepén, ami se itt nincs, se ott nincs, van egy sziget, ahol van a nagy varázsló, ami a tudat. Remélem érthető, ez egy nagyon érdekes dolog, egy buddhista modellezése a valóságnak.
Amúgy, a magyar
mese hogy kezdődik? Hol volt, hol nem volt, ez azt jelenti, hogy lét és nemlét
között volt. Azt sem mondhatjuk, hogy volt, azt sem, hogy nem volt. A tüzes
tenger hetvenedik szigetén…, és így tovább. És a mese pontosan itt játszódik.
Nagyon érdekes, mivel ezek a dolgok nem véletlen egybeesések, hanem emögött van
egy szemlélet. Ez nem véletlen. Ez a szemlélet megvan a buddhizmusban, megvan a
magyar mesekincsben, a magyar világképben, és megvan Shakespeare-nél is. Aztán
lehet, hogy másnál is meg van, de ez a három biztos.
 |
| Prospero és Miranda |
A nagy kérdés a szigeten végig az, hogy mi a valóság, és mi a varázslat. Ezt végül Prospero (a filmben Prospera hercegnő) el is mondja, amikor nagy ünnepet rendeznek a két fiatal eljegyzése alkalmából, és Prospero megidéz egy csomó szellemet, növelve az ünnep fényét, majd a végén hirtelen eszébe jut, hogy megfeledkezett Calibánról és azokról, akik meg akarják ölni. És akkor mondja el ezt a szöveget:
„Már
ünnepünknek vége, e színészek szellemek voltak, mondtam, szellemek. S a légbe tűntek, lenge légbe tűntek. És
mint e látás, pára váza, majdan a felhősipkás tornyok, büszke várak, szent
templomok, s e nagy golyó maga, (tehát a Föld golyó maga), s vele minden
lakosa, szertefoszlik, s mint e ködpompa tűnt anyagtalan, nyomot, romot se
hágy. Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink. S kis életünk álomba van kerítve.”
Hát itt elmondja a nagy szózatot. Tehát a szigeten vagyunk, ami se itt nincs, se ott nincs, se nem létezik, se nem nem létezik, lét és nem lét között lebeg, ahol teljesen fölfoghatatlan és megmagyarázhatatlan módon vagyunk, és létünknek a természete teljes mértékben illúzió.
Erről szól a darab,
és ennek a változatait mutatja Prospero (lehet, hogy ez is egy beszélő név,
mivel a prosperitás a jólétet jelenti). Lényeg az, hogy Prospero bonyolít,
pontosan úgy, ahogy a tudat. Az elején van egy gondolkodásmódja, abból indul
ki, hogy helyes-helytelen. Igazságtalanság történt, és ezt meg kell bosszulni.
Erre épül az ő léte tizenkét éven keresztül. Ott él a szigeten, és csak azt
várja, hogy mikor tud bosszút állni, és mikor tudja helyreállítani azt, ami
igazságtalanul történt. Tehát neki ebből áll az élete. Végül is sikerül neki az
érintett embereket odahozni a szigetre, de akkor sok minden történik, amit már
valójában nem ő tart kézben. Beleszól a lánya, beleszól a tündér Ariel,
mindenki kicsit beleszól, és akkor fölismerései lesznek. Megváltozik, és ami
bosszúnak indult, abból egészen más dolog lesz. Mit szóljunk ehhez a
modellezéshez? Annyit, hogy Shakespeare megdöbbentő.
Érdekes Ariel szerepe is. Arielt elfogta Sycorax, a
boszorkány, és bezárta egy fa hasadékába. Ott volt tizenkét évig. Onnan
szabadította ki Prospero, akinek ezért hálás volt. Prospero varázsló volt, és
mindent a markában akart tartani, a maga eszközeivel. Mondhatjuk, hogy el is
érte a célt. És elérte volna teljesen, ha nem lett volna a lánya, és nem lett
volna Ariel.
 |
| Prospero és Ariel - William Hamilton festménye |
.jpg) |
| Prospero, Miranda és Ariel - ismeretlen szerző műve |
Mindent lehet különböző szempontokból és különböző szinteken nézni, de Shakespeare-ben az az izgalmas, ha abból a szemszögből nézzük a darabjait, hogy minden a tudatban játszódik. Ez az, ami Shakespeare-nél egy nagyon nagy plusz. Ő a tudatot modellezi minden darabjában. Lehet magyarázni a darabjait sokféleképpen, de valójában a tudatot modellezi minden darabjában. Ez egy nagyon érdekes jelenség, Európában ez a reneszánszban indult el. Keleten ez mindig így volt. Akár a buddhista, akár a hindu, akár a szufi, vagy tao útról legyen is szó, mindig minden a tudatról szól.
 |
| Jelenet Shakespeare Vihar című darabjából, Hogarth festménye; kb. 1735 |
Nyugaton voltak a keresztény misztériumjátékok, amik
bizonyos fokig hasonló dolgokról szóltak eredetileg. De a nagy újraszületés, a
reneszánsz az, ami elindítja nyugaton ezt a fajta gondolatot, és ez ma is él,
ma is vannak, akik ezt követik. Tehát magát a tudatot modellezik. Nem a tudat
bemutatásáról van szó, hogy emberek így, meg úgy érzik magukat, hanem az
emberek, maguk a szereplők, a tudatot modellezik, a tudatot jelenítik meg.
Tehát gyakorlatilag az illúzió és a valóság természetével foglalkoznak a reneszánsz
óta.
A reneszánszban kezdődött el, és nem véletlenül, tudniillik
a reneszánsz kezdete volt az, amikor a törökök elfoglalták a Kelet-Római
Birodalmat (Bizáncot), és az akkori tudósok, bölcsek és gyakorlók, ugyanúgy
elmenekültek nyugatra, mint ahogy a 20. században a tibetiek elmenekültek
nyugatra és Indiába. Tehát ez mindkét esetben egy nagyon erős kiáramlása volt a
keleti illetve belső-ázsiai szellemiségnek. A reneszánsz idején ennek az egyik
fő központja Firenze lett. A Mediciek álltak a középpontban, jöttek a könyvek,
jöttek a gyakorlók, jöttek a tudósok, és egy valóságos szellemi újjászületést
indítottak el. Ez a reneszánsz, a nevében is benne van. Nyugaton a
reneszánszban indul el látható, érezhető formában az a kérdésfölvetés, hogy mi
a valóság, és mi a nem valóság, mi az illúzió? Mi a valóság természete? Mi a
valóság és a nem valóság, látszatvalóság, látszólagos valóság. Mi a kettő, hogy
is viszonyulnak egymáshoz?
Shakespeare
kizárólag ezzel a témával foglalkozik. Ez folytatódik tovább a barokk időkben
is, és később is, mind a mai napig. Azért érdemes Antonioni filmjeit is
megnézni, mert ő is ezzel foglalkozott még 20. században. Most a modern időkben
megint foglalkoznak ezzel, most már Hollywoodban is, de más módon. Ott volt
például a Matrix és társai. Itt is arról volt szó, hogy mi a valóság, és mi az
ami varázslat.
Prospero szó
szerint mindenkit elvarázsolt. Elvarázsolta Calibánt, elvarázsolta Arielt,
vihart varázsolt, elvarázsolta az összes hajótöröttet, mindenkit elvarázsolt.
Az eredeti darabban van egy csomó szellem, akik az ő segítői, mind az ő uralma
alatt dolgoznak, jönnek, mennek. Tehát ez a tudat, a nagy varázsló, ami
mindent manipulál. Csakhogy a tudat ennél több. A tudat nem csak manipulálni
tud. Az ego az, ami manipulál, a tudat ennél több. Erről szól a darab
szerintem, én ezt látom benne.
Prospero fejlődése
egy ego központú manipulátorból a megszabaduláshoz vezet. Végül is az ő
megszabadulásáról van szó nyilvánvalóan a darabban, mivel látjuk, hogy a végén
már el tud menni a szigetről, megszabadul a szigetről, és itt van nagyon
érdekes szerepe az epilógusnak. Ahhoz ugyanis, hogy ő meg tudjon szabadulni a
szigetről, a néző, a közönség segítségét kéri. Nagyon érdekes, tehát bevonja a
nézőt. Erről szól az epilógus. Végül is a nézőre van bízva, hogy ő ott
maradjon-e a szigeten, vagy ne maradjon, és reméli, kéri a nézőket, hogy
segítsék, oldozzák föl őt – vagyis a saját tudatukat –, hogy meg tudjon
szabadulni a rabságából, ami a szigeten tartja, ami nem más, mint az ego
világa.
A megvilágosult
tudat nem lakik szigeten, csak az önmagába zárkózó tudat. Tehát nagyon érdekes,
különleges modellje a tudatnak ez a darab. Az tudott dolog, hogy a Globe
színház egy templom volt, és nem színház. Ezt leírják róla. A Globe úgy volt
megépítve – ez köztudott –, hogy a közönség a darabok segítségével beavatást
nyert. Templomnak volt megépítve, és a darabok nem szórakoztatás céljából
lettek előadva, hanem a nézők beavatását szolgálták.
 |
| Globe-színház - korabeli ábrázolás |
 |
| Globe-színház (Hilliard Swanston műve XVII. sz.) |
 |
| A Globe - napjainkban |
A beavatás mit jelent? Igazából az ember akkor is megkapja a beavatást, ha nem tud róla. Nyilván a közönség nagy része, aki nézte az előadást, csak nevetett, meg szórakozott. Biztos voltak emberek, akik többet láttak belőle, de a közönség nagy része nevetett, szórakozott, meg sírt, csak érzelmileg vett részt az előadásban, de ennek nincs jelentősége, mert így is megkapták a beavatást. Nagyon érdekes dolog.
Olvastam erről egy
cikket, ami leírja, hogy egy elsőfokú beavatást kapott a néző abba a
rendszerbe, amivel Shakespeare foglalkozott. Hogy alkímista volt-e, vagy más,
azt nem lehet tudni. Erről sokat beszélnek, ezek nem egyértelműen letisztázott
dolgok. És nem Shakespeare volt az, hanem a darabok írója, mert most már eléggé
eldöntött dolog, hogy nem Shakespeare írta a darabokat, hanem valaki más.
Shakespeare színész volt. Hogy ki írta a darabokat, arra van több jelölt, és
azokról vitáznak a hozzáértők. Shakespeare teljesen ki van hagyva. Van több
olyan szellemi kapacitású író, történelmi személyiségek, akikről azt mondják,
hogy megírhatták a Shakespeare darabjait, de Shakespeare semmiképpen. A valódi írók tekintélyük, ismertségük és
magas politikai szerepük miatt nem vállalhattak közösséget ezekkel a dolgokkal.
Több nagy tudós,
nagy misztikus élt abban az időben, és úgy tartják, azok közül valamelyik volt
az író. Francis Bacon, Edward de Vere, Christopher Marlowe és William Stanley
a négy legfőbb lehetséges. Sok mindent írtak, komoly munkásságuk volt, és a
Shakespeare darabok is valamelyiküktől származnak. Ez teljesen nyilvánvaló,
mert a Shakespeare darabok nagyon következetesek, és rendkívüli precizitással
mutatják be a tudatot, és valójában semmi mást, csak a tudatot. Mert akkor, a
reneszánszban, és később a barokkban is az volt a nagy téma. Az volt az új,
nagy téma Európában: a tudat. A reneszánszban kezdődik el, keleti hatásra
nyugaton, és máig folytatódik. És ezek a tanítások nagyon közeli rokonai a
buddhista tanításoknak. A lényeget tekintve ugyanazok. Úgyhogy a buddhizmus a
reneszánszban jött először Európába, az újkori történelmet tekintve.
Gyakorlatilag Európát ezek a gondolatok formálták azzá, ami lett, illetve
lehetett volna. Hogy mit csináltak belőle, az egy másik dolog, most mindent
elvisznek rossz irányba, mindenféle ostoba, nagy hatalmú éhes szellemek.
Prospero gyakran
gondolt a mulandóságra. Példát kell róla venni. Ez is egy fontos kitétel, mert
a mulandóság és az illúzió ugyanaz. A végén kijelenti, hogy ha vissza is megy
Nápolyba, akkor is mindig a mulandóságra fog gondolni. Megértette a dolgok
természetét, mindennek a mulandóságát. A mulandóság a dolgok valódi természete,
jelen esetben szinonima az illúzióval. Amint azt el is mondta, „ködből van
minden, és köddé válik”. Tehát minden, ami valóságnak tűnik, az ködből van, és
köddé válik. Ez egyébként a magyar mesékben szépen meg van fogalmazva: „köd
előttem, köd utánam”. Fantasztikus megfogalmazás, köd előttem, köd utánam,
ködből jövök, ködbe megyek, egyik lábam itt, a másik ott. Ez szó szerint azt
jelenti, hogy a semmiből megjelenek, és a semmibe eltűnök. Mint a
láthatatlanság köpönyege. Ez megvan mindenkinek, csak nem tudjuk használni,
amikor kéne. Hányszor van az, hogy az ember láthatatlan, vagy csak kevesen
látják. Ezek érdekes dolgok.
Van, aki lát olyan
dolgokat, amit mi nem. Ez valószínűleg azért van, mert mindenki azt látja meg,
ami közel áll hozzá. Például egy erdész kimegy az erdőbe, akkor egész mást lát,
mint mi. Millió dolgot lát, ami nekünk nincs is ott. Vagy bemegy egy mérnök a
gyárba, aztán bevisznek minket a gyárba, és mi nem látunk semmit. Gépeket
látunk, ő meg mindent lát, a maga módján, egy csomó mindent, amiről nekünk
fogalmunk sincs. Vannak magasan képzett lámák, akik képzett szellemek, és
látnak olyan dolgokat, amiket közönséges ember nem lát. Ez nem jelent semmiféle
hókuszpókuszt. A mérnöknél sincs hókuszpókusz, bemegy a gyárba, és pontosan
látja, hogy mi van a helyén, mi nincs, mi bemegyünk, és csak bámulunk
szájtátva. Vagy, amikor kimegy a paraszt a földre, és mi is kimegyünk vele
együtt, mi nem látunk semmit, ő meg mindent lát. Vagy pedig valaki lejön Tarra,
elmegyünk sétálni, ő nem lát semmi, én mindent látok. Aztán van, amit ő lát, én
meg nem látom. Ez úgy van, hogy az ember ott él 25 éve, és minden a szeme előtt
nőtt ki a földből, egész mást lát, mint aki lejön Tarra, és csak fényképez,
posztol, és már megy is, … de jó, itt is voltam…, kész, ennyi. Hát így vagyunk
a tudattal is. Ha az ember képzetlen ezen a területen, akkor ennyit lát. Ha
képzett, akkor sokkal többet lát. Ez így van, ez a szakterületekről szól, a
tudat is egy szakterület lehet. A képzett elmék szakterülete. A képzett tudatok
szakterülete, és ők egyszerűen értenek hozzá. Mi meg csak tátjuk a szánkat,
hogy vajon honnan tudhatja. Hát onnan, hogy ez a szakterülete, és apró jelekből
lát dolgokat. Összeáll neki egy pillanat alatt, mert ért hozzá.
Shakespeare végül is összerakta, megmutatta, modellezte a
tudatot. Mást nem is csinált, csak a tudatról írt. Megvilágosodott volt. Ő egy
nagy mester volt – pontosabban az, aki Shakespeare darabjait írta. Ismerte a
tudat csínját-bínját. Nemcsak hogy ismerte, hanem modellezni tudta. Ezek a
művek igazából egyrészt tanmesék, ám nem csak tanmesék, mert aki végignézi, az
kap egy alapszintű beavatást is. Tehát olyan módon tudta bemutatni, modellezni
a tudatot, hogy az emberek valamiféle fölismeréshez is jutottak. Legalábbis
azok, akik ott voltak, mert az is fontos, hogy ott kell lenni. Más, ha az ember
például felvételről néz valamit, mint ha ott van. Ott kell lenni, a közönség
ugyanolyan részese a darabnak, mint a stáb.
Vajon honnan szerezték ezek az emberek ezt a tudást, mellyel
le tudták fordítani ezeket a foltos gondolatokat a színdarab nyelvére,
színdarabot tudtak belőle írni. A Shakespeare-nek mondott személy egy nagy
tudású ember volt. Egy kirajzással jöttek ezek a bölcsek, jógik, nagy
gyakorlók, nagy tudású emberek Közép-Ázsiából nyugatra. Megvannak, nevek
vannak. Szinte minden akkori fölvilágosultabb európai udvarban volt belőlük.
Királyok mesterei voltak, nagyon nagy becsben tartották őket. Mátyás királynak
is volt görög mestere. A Mediciek gyűjtötték össze, vonzották magukhoz őket, de
egyébként a különböző haladó szellemű királyi udvarokban ott voltak, mint
tanítók, mint szellemi mesterek. Ez dokumentálva van, tehát ezek nem
kitalációk. Különböző iskolák voltak, amik nem voltak nyilvánosak, mert a
keresztény egyházak ezeket riválisnak tartották, és ahogy tudták, üldözték
őket. Ez volt az inkvizíció. Tehát ezért volt nagyon fontos a számukra a
királyok pártfogása, akkor nem tudták bántani őket. Az első generáció hozta
magával a tudást, és nekik akkor már voltak iskoláik, köreik, és azok vitték,
adták át a tudást. Ilyen módon ez a szellemiség, ami a buddhizmussal nagyon
közeli rokon, beépült teljesen az európai kultúrába, a modern tudományba is.
Epilógus:
Oda már minden varázsom,
ami erőm van, csak sajátom;
s az nem sok: most az igazság az,
hogy itt kell maradjak,
ha ti arra ítéltek,
vagy másképp Nápolyba elküldhettek.
Minthogy hercegségem visszakaptam,
és a csalóknak megbocsátottam,
e kopár szigetre ne nyűgözzetek
– oldjanak ki béklyómból jó kezeitek (a
néző tapsa),
vitorláim gyengéd leheletetek dagassza,
mert ha nem, célom, mi volt, megbukna –
az, hogy örömet szerezzek.
Most kellenének nekem szellemek,
melyeket kényszeríthetek,
tudomány, mit megidézhetek,
és a végem a kétségbeesés lesz,
hacsak nem szabadít fel az ima,
mely oly átható, hogy megostromolja,
beveszi a könyörületet magát,
és megtisztít minden hibát.
Ahogy te vársz rossz tetteidre bocsánatot,
tegyen engem szabaddá megbocsátásod.
A beszélgetés eredeti hangfelvétele itt érhető el: https://buddha-tar.hu/wp-content/uploads/tanitasok/Csopella_tanitasai_a_Karmapa_Hazban/2017-09-09/2017-09-09_du_Filmvetites-A_vihar_2010.mp3