Amikor a hunok nagy királya Atila meghalt, fiai örökölték a hatalmas Hun Birodalmat. Krimhilda német királylánytól született Aladár, a bizánci császár leányától született Csaba. A nyugati fejedelmek úgy féltek a két hercegtől, mint Atila nagykirálytól, ezért mindent megtettek, hogy egymás ellen fordítsák őket. A két trónörökös végül harcba szállt egymással, és Aladár legyőzte Csaba seregét. Csaba vezér tizenötezer hunnal Bizáncba (Görögországba) ment, azután visszatért atyáihoz Szittyaországba, ahol egy hosszú időn át virágzó hatalmas Hun Birodalom alapjait fektette le.
Háromezer hun azonban Erdélyben maradt, letelepedett Csigle mezején, és várták Csaba királyfi visszatérését. Ettől kezdve őket nem hunoknak, hanem székelyeknek hívták, a földet pedig, ahol éltek, Székelyföldnek nevezték. Búcsúzásakor Csaba királyfi ígéretet tett nekik, hogy ha veszedelem érné őket, ellenség támadna, akkor ő visszatér kedves népéhez, és megsegíti őket.
Teltek múltak az évek, amikor a szomszédos népek egyszer rátámadtak a székelyekre. Nagy sereggel támadtak rájuk és már úgy tűnt, hogy a székelység elvész, amikor csoda történt. A székelyek kétségbeesésükben Csaba királyfihoz fohászkodtak segítségért, mire az mennyei Tejúton, amit a székelyek úgy hívnak: a Hadak útja, megjelent Csaba királyfi, hatalmas vágtázó lovas hadsereg élén. A hun vitézek lelkei eljöttek, és elsöpörték az ellenséget. A győzelem után visszaemelkedtek az égbe, és elvágtattak a Hadak útján.
Móra Ferenc: A Hadak Útja
Ha fej meghal, utána vész a test is.
Atilla után széthullott roppant birodalma.
A meghódított népek föllázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert.
Véres csatákban elhullottak Atilla fiai.
Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér.
Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Atilla országán, Csaba vezér összegyűjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:
– Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink.
Együtt jövünk vissza elfoglalni Atilla apánk országát.
Föl is kerekedett erre a hun sereg asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.
– Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.
Akik ott maradtak, megtanította kőből, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta:
Meddig a tűz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égből jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!
És lett a népe neve székely.
S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.
– Üzenhettek tűzzel-vízzel, hírmondótok lehet a levegő vagy akár maga a Föld Anyánk is.
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zúgatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Rögtön visszafordultak a hunok, és mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket.
Aztán újra megindultak Szittyaország felé.
El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat.
Víz hozta az üzenetet:
– Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!
Harmadszor már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással.
Égi tűz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették székely véreiket az ellenségtől.
Aztán már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.
A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket.
Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Atilla örökéről, és végre azt mondták nekik:
– Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget.
Sokasodnunk kell még arra.
Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!
Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt.
Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket a zöld hantok alá, lovastul, kardostul.
Ott aludtak azután száz meg száz esztendeig háborítatlanul.
Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben.
Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelőtt.
Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába!
Sok volt az ellenség!
Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták.
Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, a székelyek öregjei sóhajtoztak:
– Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!
Bizony most is megsegítette.
A székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt:
– Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!
Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton.
Zabla csörgött, kard csattogott.
Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek fel az égen a csillagok között.
– Ne hagyd magad, székely!
Itt vannak Csabáék!
Égbeli halottak segítik az élőt!
Új erőre kaptak a székelyek.
Az ellenséget pedig megvetette a rémület.
Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott.
Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?
A székelyek megszabadultak.
Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes, fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít.
A Tejút az, amelyet a székely ember ma is a Hadak Útjának hív.
Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.