Az álombeli gyermek halála /Tibeti mese/
Élt egyszer Indiában egy király, aki a belső ösvény odaadó híve volt, ám volt neki egy fia, akit nem érdekelt a szellemi út. A király hívatott egy varázslót, és megparancsolta:
– Teremts egy jelenést, amely következtében a fiam a belső ösvény felé fordul.
– Mihez vonzódik a herceg? – kérdezte a varázsló.
– Szereti a lovakat – felelt a király.
Másnap reggel a varázsló hozott egy gyönyörű lovat, felkantározva. Megkérdezte a herceget, vajon meg akarná-e venni. A herceg csodálattal válaszolt:
– Meg akarom venni, de előbb megvizsgálnám – és felült a lóra.
Ám nem volt képes irányítani, s így a ló elragadta, és hegyen-völgyön vágtatva, végül elérkeztek egy sivatagba, az óceán partján. Itt a ló levetette lovasát, majd elúszott az óceánban. A hercegnek esélye sem volt a hazatérésre, és a közelben sem volt egy lélek sem. Mikor félelmében kétségbe esett, megjelent egy vén, torzonborz asszony, aki közölte, hogy a vidék teljesen lakatlan.
– Eredetileg honnan jöttél? – kérdezte, mire a herceg elmesélte történetét.
– Ez itt az óceán partja, és itt sehol nem lakik senki – mondta a vénasszony. – De van nekem egy lányom. Nem akarnál vele maradni?
Elgondolva, hogy ő bár herceg, még sincs választása, beköltözött a lányhoz. Telt-múlt az idő, és szüle-tett egy fiuk meg egy lányuk. Végül az öreg mama meghalt, és amikor a holttestét vitték fel a hegyekbe, a herceg felesége kétségbeesésében belevetette magát a folyóba. Anyja megmentésén igyekeztében, a kislányt is elragadta a sebes sodrás. Míg a herceg azon töprengett, hogyan menthetné meg őket, egy farkas elragadta alvó kisfiát. A herceg kétségbeesve zokogott, a mellét verte, és a haját tépte. Idővel aztán megöregedett, és teljesen megőszült.
Mikor a herceg így elveszett az álmában átélt rémségek okozta szenvedésekben, a körülötte álló em-berek is látták a gyötrődését, és hallották fájdalmas panaszát, mire a varázsló feloldotta a varázslatot.
A herceg ekkor magához hívatta összes miniszterét, és bejelentette, hogy mesélni valója van a jó és rossz sorsáról.
– Se jó, se rossz dolgok nem értek téged, el sem mozdultál a trónodról, az ételed még ki sem hűlt előtted! – mondták a miniszterek.
A herceg nem hallgatott rájuk, és tiltakozásuk ellenére részletesen elmondta a történetét. Miután befejez-te, így szólt:
– Ennek az egésznek itt nincs semmi értelme – ezzel lemondott a királyságról, és rálépett a belső fejlődés ösvényére.
Ez a mese a tibeti mesterek egyik legkedveltebb példázata. Mélységes tanításokat rejt, amelyek a me- ditáció útjának alapvető, lényegi pontjaira, a valóság természetére mutatnak rá.
A példázatban, miközben a herceg el sem hagyta trónját, a varázsló mantrák és különböző szerek segít-ségével összezavarta őt, minek következtében a saját tudata által teremtett álombeli eseményeket valóságnak tartotta, és ebből kifolyólag hosszas szenvedést élt át. Ehhez hasonlóképpen keletkezik a szenvedés életünkben is. A legbensőbb valódi természetünk az egyetemes szeretet és a mindentudó bölcsesség – amely mindig bennünk van, megmásíthatatlanul és elpusztíthatatlanul –, azonban mi elmulasztjuk e valódi természetünk felismerését. Ez a fő oka annak, hogy a felhalmozott vétkeink és szennyeződéseink erejéből a zavaros, önző tudat világában bolyongunk, ahol szenvedéseket élünk át hosszú időn keresztül.
Ahogy a herceg az elvarázsolt állapotban el sem hagyta trónját – ugyanúgy, miközben mi magunk a zavaros tudat világában bolyongunk, a megvilágosult jóság természetünk mindig megmarad, sosem hagy el bennünket, sosem romlik le, és sosem vált át negativitásba.
Ahogy a varázslat feloldásával a herceg felismerte, hogy csak a saját álma okozta a szenvedését, és ezáltal megszabadult – ugyanúgy, mi is felébredhetünk a zavaros tudatunk kavargó állapotából, felismerhetjük, hogy szenvedésünket a saját zavaros, önző érzéseink és gondolataink okozzák, és ezáltal megszabadulhatunk a szenvedéstől.
E tibeti mese változatai léteznek magyar mese-kincsünkben is. Megvilágosult táltos mestereink a tibeti mesterekhez hasonlóképpen, példázatként használták ezt a mesét – csakúgy mint számos más mesét – a valóság természetére rámutató tanításként.
Az álombeli gyermek halála /Magyar mese/
Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer egy ember, s annak egy fia. A fiú a világ minden tudományát kitanulta már, de még egyet meg akart tanulni: a boszorkányságot.
– Édesapám, elmegyek – mondja az apjának – és addig nem nyugszom, míg a boszorkányságot ki nem tanultam.
– Ne menj fiam – mondta az apja – fehérnépnek való a boszorkányság!
A fiúnak azonban nem volt maradása. Útnak is indult, és estére egy faluba ért. Szállást kért egy gazdag embertől. Vacsora közben a gazda kérdi tőle, mi járatban van. A fiú nem akarta elárulni, de a gazda addig faggatta, míg el nem mondta: bizony ő a boszorkányságot szeretné megtanulni.
A gazda nem szólt semmit. Ágyat vettetett a fiúnak a szomszéd szobában, s lefeküdtek.
A fiú azt álmodta, hogy éjszaka az utcán fekszik egy padon, egy városban. Egyszer csak jön az őrség, és beviszik a városházára. Ráfogják, hogy rosszban jár, és akasztófára ítélik. Amint a katonák kísérik az akasztófához, odaszalad a király lánya, s megmenti az életét. A királykisasszony senkihez sem akart férjhez menni, hiába erőltette az apja, ám a fiú megtetszett neki, és egyenesen az apjához vezette:
– Édesapám – mondta – többé nem kell, hogy erőltess senkihez, mert ez a legény lesz az én uram!Megharagudott szörnyen a király, hogy egy jöttment veszi el a lányát, amikor királyfiak vetélkedtek érte!
– Nekem ez a legény kell – mondta a királyleány – máshoz nem megyek!
A király végül beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, s nem telt el egy-két esztendő, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa a gyermekével kimegy a kertbe. Volt ott egy aranyalmafa, s alatta egy arany-kút. Karjára vette a gyermeket, és felnyúlt a fára egy almáért. A kisfiú lefordult a karjáról, s a kútba esett. Keserves sírásra fakadt, s úgy zokogott, hogy a szomszéd szobában a gazda felébredt tőle. Beszalad és felrázza a fiút:
– Ébredj fel, miért sírsz?
A fiú felébred, de csak tovább zokog.
– Jaj istenem, az én kisfiam beleesett a kútba!
– Milyen kisfiad – mondja a gazda – hiszen nincs is gyermeked, miket beszélsz?
A fiú csak most tért magához. Elmondta álmát a gazdának.
– Látod, fiam – mondta a gazda – ilyen a boszorkányság is. Meg akarod-e még mindig tanulni?
– Nem én, soha, bátyámuram! – mondta a fiú, azzal búcsút vett a gazdától, s meg sem állt hazáig.
A fiú a saját tudata által teremtett álombeli eseményeket valóságnak tartotta – így okozott neki az álombeli fiú elvesztése valóságos szenvedést. Majd felébredve és felismerve álomképeinek látszólagos, csalárd természetét, szenvedése véget ért.