Haragszik-e, atyám?
Magyar mese
HOL
VOLT, HOL NEM VOLT, élt egyszer egy özvegyasszony. Volt neki egy
fia, Jánosnak hívták. Már tizennyolc esztendős volt, de semmit
sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő
fiával, mert az csak ült a sutban, és őrölgette a hamut. Amikor
húsz éves lett, a szomszédban házat építettek.
– Mit
kopácsolnak azok ott túl a szomszédban? – mondja János az
anyjának.
– Házat
építenek, fiam. Mindenki dolgozik, csak te nem akarsz!
– Elmegyek
én is, segítek! Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak, de
sehogy sem bírták.
– Álljatok
félre onnan, majd én felrakom!
– Eltakarodj,
te hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!
– Ne
olyan mérgesen, mert nektek se fele kár, amit megesztek, ha még
azokat a hitvány karókat se tudjátok feltenni! Azzal fogja János
a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki egyszerre
becsülete, mindenhová hívták napszámba. Abból, amit keresett,
megélt becsületesen az anyjával. A falu pópája igen fösvény
ember volt. Azt mondja Jánosnak:
– Szegődj
hozzám, János. Három nap egy esztendő. Eltartalak esztendeig,
édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk
közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár
bocskorszíjat és bocskort vághat a másik. János elszegődött a
pópához. Első nap János csépelt reggeltől délig, de se
früstököt, se ebédet nem vittek neki. Erre, amit addig csépelt,
bevitte a kocsmába, megitta, megette, és amikor hazament este,
kérdezte a pópa:
– Na
hol van, amit csépeltél?
– Hát
elvittem a kocsmába, megittam, megettem. Haragszik, atyám?
– Nem
haragszom.
– Számba
vette a pópa, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem lesz
haszna. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis
pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind
kicsépelte a búzát, egy szikrát sem hagyott. Másnap így szól a
pópa:
– Most
elmégy szántani. A kutya majd megy az ökrök előtt, s ahol leül,
ott fogsz szántani. A kutya egy tábla búzában ült le, János
pedig el is kezdett szántani ott, a búzában. Kimegy a pópa, látja
a töméntelen kárt, mire János megkérdezi:
– Haragszik,
atyám?
– Nem
haragszom fiam – mondja, pedig nagyon megharagudott. Tanakodott a
pópa otthon a feleségével, hogy Jánost nem akarja tovább tartani
szolgának.
– Hogy
pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt
bocskort meg szíjat hasít a hátamból.
Kitalálta
hát, hogy kiküldi a nagyerdőre.
– Menj,
János – mondja a pópa – van nekem egy disznócsordám meg egy
disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél
neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér inget meg
fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a
disznókat. Elment János, de a pópának nem volt disznócsordája,
hanem arra gondolt, hogy Jánost az erdőben biztosan megeszik a
vadak. Megy János, viszi az inget meg a gatyát, de sehol
disznócsordát, disznópásztort nem lát. Egyszer csak talál egy
falka vaddisznót meg egy medvét. A medve épp kerítette a
vaddisznókat. Gondolta, az a disznópásztor, a Miklós bácsi.
– Álljon
meg – mondja a medvének – vegyen fel inget és gatyát! Hoztam
tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat. De a medve
oda se neki, csak elkezdi:
– Mamm-mamm!
– Ne
majd-majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt
parancsolta a pópa. A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta
János a medvét:
– Miklós
bá, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat! A
medve csak nem hallgatott a szóra. János megfogta, és két jó
pofont adott neki. A medve megint elkezdi:
– Mamm-mamm!
– Nem
majd, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat! Látta a medve, hogy
János ugyancsak készül őt megpofozni, felmászott egy fára.
– Jöjjön
le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, este lesz! De a medve
nem jött le. János fogott egy nagy rudat, leszurkálta onnan. A
medve megint elkezdte:
– Mamm-mamm!
– Mindig
csak majd-majd! Most rögtön! – mondta János, és megragadta a
medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal
terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A
disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, mentek
szépen. Csak egy szörnyű vadkan nem akart menni, az nekifutott,
hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal, hogy mindjárt
felfordult. Aztán odaadta Miklós bának, vigyázzon rá, amíg a
többit összetereli. Hanem Miklós bá mind egy falásig megette.
– A
felét meghagyhatta volna – elégedetlenkedett János, ahogy
elindultak. Megfogta ismét a medve fülét, és vitte. Amikor a
kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a pópa.
– Jaj,
istenem! – mondja a feleségének. – Hazajött János, hoz egy
medvét, meg egy csomó vaddisznót!
– Ez
a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! – mondja János –
Ráadtam a fehér inget, gatyát, s mégsem akart jönni. De enni
nagyon jól eszik, egy egész vadkant megevett. Én ugyan egy napig
se tartanám tovább!
– Nem
is tartom, fiam, csak kergesd ki még a faluból is! Fülön fogta
János a medvét, kivezette a mezőre, az meg futott egyenest be az
erdőbe.
– Ettől
megszabadultam – gondolta a pópa – de mit kezdjünk a
disznókkal?
– A
csűrbe rekeszd be a disznókat – mondja Jánosnak – és holnap
vágjuk le őket, de mind! Kezdik reggel vágni. Vágják két nap, s
pörkölik szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma.
– János
fiam – mondja a pópa – eredj el a szomszédba, kérj kölcsön
szalmát. Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt
mondja a szomszéd:
– Hátul
a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz. János
felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át. De a
csűr szegletébe megakadt a boglya, nem tudta tovább vinni. Kérdi
a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.
– Szabad,
János, szabad! Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e
arrébb vinni. János félretaszította a csűrt, úgy vitte tovább
a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon
gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, szalonnát. Közben a
pópa csak azon törte a fejét, hogy Jánost hogyan is veszítse el.
Volt egy nagy kiszáradt kút az udvaron. Azt gondolta ki, hogy
rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy
rendezze el ő a húst. De egyszerre csak a kútra egy nagy
malomkövet tétetett. János látja, hogy nem adnak le több húst,
feljön hát a kútszádához. Látja, hogy egy nagy malomkő van
rajta. Ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő
lyukába dugja. Kiszáll a kútból malomkővel a fején, s jó napot
köszön a pópának:
– Köszönöm
a kalapot, atyám! Ilyen kalapja tisztelendő atyámnak soha sem
volt. De kérdem én, húst miért nem adnak többet?
– A
többit eladtam, fiam – mondja a pópa. Ette a pópát a méreg,
hogy csakugyan nem tudja elpusztítani ezt a gazembert. Amint így
évelődik, jön a parancsolat, hogy kell vagy húsz-harminc ember a
faluból katonának. Háború van, az országot el akarják foglalni.
Megörül a pópa, hogy
Jánost
most elküldheti. Mondja is tüstént neki:
– János
fiam, menni kell a háborúba!
– Hát,
atyám, mit kell ott csinálni?
– Egyebet
nem, János, csak verekedni.
– Elmegyek
szívesen! – mondja.
Feltarisnyált
Jánosnak a pópa, puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy
üstöt is adott. János elindult szépen. Amint odaért a háborúba,
azt mondja:
– Előbb
főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól
előbb. Amint főzte a puliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az
ellenségtől.
– Ide
ne lövöldözzetek, mert itt emberek vannak! – kiáltott
– Ne
hajigáljatok engemet, mert bizony pórul jártok! De bizony csak
jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.
– Na
bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám
bajotok, csak helytelenkedjetek! Hát az ágyúgolyó egyszer csak az
üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg
kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor.
Kikapott egy sátorkarót, rárontott az ellenségre. A sátorkaróval
össze-vissza verte őket. Meghallotta a király, hogy jött egy
ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és
megköszönte, hogy megszabadította az országot. A lányát
feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Még ma is élnek,
ha meg nem haltak.
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
Jánosnak
nincs soha egy rossz gondolata sem. Tudja a dolgát, bízik az
erejében. Föl sem merül benne, hogy valaki neki ártani akar.
Közben a pópa fejében egyre csak ez jár: „Egyezség,
bocskorszíj, türelem.” Az egyiknek van igazi türelme. Soha
eszébe se jut, hogy bántják. A másiknak nincs igazi türelme, el
kell szenvednie a problémákat. Erről szól a mese. Vegyük
magunkban észre a pópát is és Jánost is. Próbáljunk meg egyre
kevésbé pópák, és egyre inkább Jánosok lenni.
 |
Shuni-mudra
(a türelem pecsétje) -
Nepáli-kínai stílusú bódhiszattva, 13. század, Yuan-dinasztia
Nepáli-kínai stílusú bódhiszattva, 13. század, Yuan-dinasztia
A tiszta szemlélet értelme az, hogy
mindig a jó tulajdonságokat hangsúlyozzuk a rosszak helyett,
és
különösen az, hogy mentesek vagyunk az olyan rávetítésektől,
amelyek miatt a mások jótulajdonságait hibáknak látjuk. Ahogyan
a mondások mondják:
„Ne
gondolj mások hibáira, csak a sajátjaidra, ne vájkálj mások
tévedéseiben, csak a sajátjaidban.”
„Soha
ne ítélkezz mások felett.”
„Nagy
a büszkeségük az erény nélkülieknek, üres kalász magasan
hordja a fejét.”
„A
büszkeség kemény sziklaormán az erény vize nem marad meg.”
Ha
mások hibáit látjuk, gondolkozzunk így:
„Ezek
nem az ő hibáik, ezek a saját hibáim – olyanok, mint a tükörben
keletkező tükörképek.”
Még
ha egy látszólag tisztátalan dolgot tapasztalunk, akkor is tiszta
szemléletre és odaadásra törekedjünk!
„Ne
hagyd magad lealacsonyodni, és a mások hibái nem fognak a károdra
válni.”
– ez
lehetne történetünk mottója.