Az elme képzése, a meditáció
Elménk képezhető. Megtisztíthatjuk a zavaros tudati szokásainkat, a szúnyogból felpumpált elefántokhoz fűződő ragaszkodásainkat. Ugyanis ezt tesszük: ragaszkodunk a görcsösen beidegződött kicsinyes szokásainkhoz, nem adjuk fel őket, mert „fontos dolgok”. Végtelen sok erőt pazarolunk az elménk által teremtett dolgok manipulálására, rendezgetésére, miközben elménk elferdült szokásai mindig újabb és újabb zavarokat okoznak, melyek sokszor mérhetetlen szenvedést zúdítanak nem csak miránk, hanem megszámlálhatatlan lényre. Nem is gondolunk arra, hogy munkánk eredményesebb lehetne, ha ehelyett magával a zavarok forrásával, az elménkkel foglalkoznánk.
Mi az elme? Mik a gondolatok? Mik az érzelmek? Hogyan teremt elménk? Mi a valóság, lehetséges-e, hogy a hiedelmeink becsapnak? Valóság-e az, amit mi annak hiszünk? Megvizsgáltuk-e valaha is hiedelmeinket és az őket teremtő tudati mechanizmusokat? Lehetséges-e, hogy amit valóságnak hiszünk, az éppen a valóság elferdítése? Mi az, amit mi vetítünk rá a valóságra, és hogyan? Lehet, hogy elménk a valóságról egy felületes és zavaros hasonmás-valóságot teremt, és mi azt hisszük valóságnak?
Platón barlangja című rajzfilm
A Platón barlangja bemutatja,
hogy az elménk által vetített árnyképek börtönéből hogy lehet kiszabadulni.
A Platón barlangját, a Magyarországi Karma Kagyüpa Buddhista Közösség
dharma-színháza is feldolgozta buddhista értelmezésben
és előadta két alkalommal is a Karmapa Házban.
Rendező: Tiszteletreméltó Láma Csöpel.
A szív ragyogása
Miután kitisztult a nagy homály, a szív sötétsége,
a fátyoltalan Nap ragyogó világossága
szakadatlanul árad.
– Düdzsom Rinpocse
Az elme képzésének módszere a meditáció. Amikor meditálunk, fontos, hogy jól üljünk, egyenes tartásban, hogy fölszabadulttá válhassunk. Ha egyenesen ülünk, a szívünk könnyen kitárulkozik, és a felszabadultság érzése megjelenik magától. Érezzük, hogy szívünk a ragyogás állapotába kerül. Egy nagy nyitott kebel érzésével kitárjuk szívünket a világ felé, nem zárkózunk be, nem görcsölünk, nem félünk, nem tartunk semmitől, hanem egy nagylelkű gesztussal szélesre tárjuk a szívünket. Jól ülünk, emelt fővel, egyenes derékkal és vállal, és érezzük, hogy a szabadság, a nyitottság, a tágasság, a kitárulkozás élménye megjelent.
Ez egy félelemmentes érzés. Nem kell semmitől tartanunk, nem kell visszajelzéseket várnunk, és nem kell a visszajelzésekre és a külső viszonyítási pontokra válaszolnunk. Egyszerűen van egy magától értetődő, meggyőző belső értékünk, a hatalmas, szélesre tárt szívünk, és erre tökéletesen rábízhatjuk magunkat. Nem kell külső dolgokkal összemérni magunkat, természetes méltóságérzetet és kiapadhatatlan erőt ad, hogy a szívünk nyitva van és ragyog.
A félelemmentességgel együtt jár a nagylelkű adás: képesek vagyunk adni, mert nem félünk, hogy a környezetünk ebben bármi zavart okoz. Nem félünk, hogy belső tartalékaink kimerülnek, egyszerűen nem félünk semmitől. Tudjuk, hogy bízhatunk magunkban, tudjuk, hogy a szívünk gazdagsága kimeríthetetlen, nem kell újra és újra feltölteni, mint egy akkumulátort. A szív ragyogása egy természetes erő, olyan, mint a Nap fénye, kiapadhatatlan. Egyszerűen az a természete, hogy bőkezűen ad és ragyog, mindenféle visszatartás, megfontolás és félelem nélkül.
Kiapadhatatlan belső gazdagsággal rendelkezünk, és érezzük, hogy ez beragyogja az egész világot, és a világ is egy gazdag hellyé, a bőség erőterévé válik, ami teli van ugyanazzal a túláradó nagylelkűséggel, mint ami a szívünkből sugárzik. Érezzük, hogy az összes lény ragyog – ugyanúgy, mint mi. Nem kell tőlük tartanunk. Nem gondoljuk, hogy ők valahogyan leszívnak bennünket, vagy elnyelik az energiánkat – ők is ugyanolyan ragyogó lények, mint mi magunk.
Miután a meditációban feltártuk magunkban ezt az új és nagyszerű érzést és tudatot, hétköznapi életünkben is mindig fönntartjuk a szívünk ragyogását és kitárulkozását, a félelemmentességet, a nagylelkűséget, az adást, a lelkesedést, azt, hogy a világ a bőség helye, hogy a szívünk gazdagsága kimeríthetetlen, és minden lény szíve gazdagsága is kimeríthetetlen. Ezeket mint fő értékeket bevezetjük az életünkbe. A szúnyogból fölpumpált elefántjainkat ezekkel a valódi elefántokkal helyettesítjük. Ezek legyenek a valódi pillérek az életünkben, s minden más eltörpül mellettük. A korábban túlértékelt apró gondok, apró dolgok a kiérdemelt helyükre kerülnek, és többé nem foglalnak el méltatlanul nagy teret gondolatainkban, érzelmi életünkben. Így építhetjük fel belső szellemi kultúránkat, egy valódi kultúrát, amely elvezet bennünket a valósághoz.