HOL VOLT, HOL NEM VOLT – Az ősi eurázsiai nem-dogmatikus szellemiség magyar hagyományának sarokkövei – 1. rész

Táltoslovak – Ordosz, Hunország, Belső-Mongólia, i. e. VI–I. század

„Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt, ahol jó volt, ott rossz volt, ahol rossz volt ott jó volt, mégis megsült benne hetvenhét tepsi pogácsa. Arra ment három meztelen cigánygyerek, mind az inge elejibe hányta a pogácsát.”

A TITOKZATOS ELME

Ebben a mesebevezetésben minden, amiről szó van, egyszerre van állítva és tagadva. Ami volt az nem volt, ami kidőlt az bedőlt, a kemence csak akkor van, ha oldala van, de oldala se volt, és így tovább. Vajon mi ez a furcsa tünemény, ami ennyire megfoghatatlan, amiről azt sem állíthatjuk igazán, hogy van-e vagy nincs? Miről beszél itt a mese? – Nem másról, mint a legnehezebben megérthető dologról, a teljesen megfoghatatlan, titokzatos és csodálatos elméről.

"Hol volt, hol nem volt" jelképe – bronz – i. e. 6–1. század, Ordosz

Az ősi eurázsiai nem-dogmatikus szellemiség tibeti hagyományának mestere, Khyence Rinpocse ugyancsak erről elmélkedett ekképpen:

„Távolról nézve a madárijesztő embernek jelenik meg.

Mi más jelenik meg ekkor, mint a saját elméd.”

Az elmében a madárijesztő helyett érzékcsalódás folytán megjelenő ember képzete a szemlélőtől független, külső valóság érzetét kelti. Ám a valóságban e képzet csak az elme puszta játéka, fodrozódása, olyan, mint egy álomkép, amely úgy jelenik meg az elmében, mint a hullámok a vízen. Amint a hullám a víztől elválaszthatatlan, e képzet is az elme maga.

III. Karmapa - Rangdzsung Dordzse

A tibeti mester, a harmadik Karmapa ugyanerről gondolkodott, amikor ezt írta:

„Minden dolog az elme kivetülése.

Az elme nem elme, az elme természeténél fogva üres.

Bár üres, minden szüntelenül belőle keletkezik.

Alaposan megvizsgálva, ismerjem fel a gyökeret.”

A Karmapa mondatai mesénk bevezetését találóan világítják meg: „Az elme nem elme” azt jelenti, hogy az elme nem egy létező „dolog”, amelyet elmének hívunk, az elme teljességgel megfoghatatlan. Nincs színe, alakja, kiterjedése, eleje, vége, közepe. Semmi módon nem lehet lehatárolni, sem térben, sem időben. Sohasem született, és sohasem hal meg. Olyan, mint a végtelen, nyitott tér, megfoghatatlan. Mégsem mondhatjuk rá, hogy nem létezik, nem mondhatjuk, hogy az elme semmi. Hiszen az elme minden tapasztalásunk alapja. Benne játszódik le minden eszmélésünk, boldogságunk, szenvedésünk; elménk észleli a világot, az örökké változó tudatállapotokat és lelkiállapotokat. Elménkről tehát nagyon is határozott és pontos élményeink vannak, ám ugyanakkor, ha közelebbről vizsgálva próbáljuk megkeresni, nem találjuk sehol. Bár vannak felszínes képzeteink arról, hogy a fejünkben, az agyunkban vagy a szívünkben fészkel, az alaposabb vizsgálat megmutatja, hogy sem a testünkben, sem a testünkön kívül nem található.

LÁTSZATVALÓSÁG ÉS VÉGSŐ VALÓSÁG

A lét és nemlét mezsgyéjén, 

égen-földön vágtató táltos csodaszarvas – 

Pazyrik, Belső-Ázsia, i. e. VI–III. század

Az Óperenciás tenger, a világot körülvevő végtelen tenger – amelynek nincs túlsó partja –, a hétköznapi tudatunk határát jelenti – a hétköznapi tudat nem képes átjutni rajta. Az üveghegyek a megmászhatatlan hegyek, amelyek szintén a zavaros, korlátolt, hétköznapi elme végső korlátai. Az, hogy „az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken innen volt”, azt jelenti, hogy a mese (az ösvény tanítása és gyakorlása) a viszonylagos látszatvalóság (a hétköznapi tapasztalásaink világa), és a végső valóság (a tiszta megvilágosult bölcsességtudat világa) határán játszódik, egyik lába itt – a látszatvalóságban –, a másik ott – a végső valóságban. Így egyben arra is rámutat, hogy ha az elme képes felülemelkedni a saját korlátain, megmutatkozik a viszonylagos látszatvalóság és a végső valóság eredendő elválaszthatatlansága.

Rejtett arc - övcsat

A kidőlt-bedőlt kemence, amelynek egy csepp oldala sem volt, az elmét jelenti, és annak legfontosabb tulajdonságát hangsúlyozza, a megfoghatatlanságot, és azt, hogy egyszerre van is, meg nincs is (vagyis felülírja a hétköznapi elme létről és nemlétről alkotott dogmáit); egyszerre jó is, meg rossz is (vagyis felülírja a hétköznapi elme erkölcsről alkotott dogmáit). A kemencében megsült hetvenhét tepsi pogácsa a jelenségvilág végtelen gazdagságára mutat rá, amely az elmében születik. Az elmében folyamatosan kélnek a képzetek létről–nemlétről, jóról–rosszról, kellemesről–kellemetlenről, igazról–hamisról, boldogságról–szenvedésről, életről–halálról; gondolatok, érzések, érzelmek, érzékletek, mind ébrenléti állapotban, mind pedig álomban. Ezek összessége alkotja számunkra a jelenségvilágot:

-----------------------------------------------------------------------------------

„Az elme teremti mind a boldogságot, mind a szenvedést, az élet és a halál összes jelensége, tapasztalása az elmében játszódik.”

-----------------------------------------------------------------------------------

Életfa őzekkel– hímzés –Magyarország

De vajon milyen pogácsa az, amelyet egy meztelen cigánygyerek elvisz az ingében? A meztelen gyereken nincs ing. A meztelen gyerek ingében, vagyis a „nem létező ingben” elvitt pogácsa a „nem létező pogácsa”, ami azt jelenti, hogy a megfoghatatlan természetű elmében születő jelenségek szintén megfoghatatlan természetűek.

Mese nyelvén a hetvenhét a minden világok számát, a nagyon sokat, az összest jelenti. A hetvenhét tepsi pogácsa jelentése ezért az, hogy az elme a tapasztalás egyetemes alapja – ő teremti mind a boldogságot, mind a szenvedést, ő teremti azt is, amit életnek hívunk, és azt is, amit halálnak – hiszen az elme túléli a test halálát – az élet és a halál összes jelenségével együtt. A Belső Ösvény szerint az élet és a halál az elmében van.

Ordoszi hun övcsat - a jelenetben bagolyfej rejtezik

Az elme más szóval a mindannyiunk által mindig tapasztalt éntudatot jelenti. Azt a nagyon kézzelfogható érzést, ami még álmunkban is velünk van: vagyok, létezem; ez a enyém, az nem az enyém. Minden élményemnek, legyen az öröm vagy bánat, az elme az alapja.

Ha viszont, szemlélődésben, közelebbről megvizsgálom az éntudat természetét minden élményével, érzésével egyetemben, akkor rájövök, hogy nem találok semmit. Mint az álomban látott oroszlán, amely ébredés után nincs sehol.

Életfában rejtőzködő szarvas arc - szűcs hímzés

Életfában rejtőzködő arc – pásztorfaragás motívum

ÖSSZEGEZVE:

Hol volt, hol nem volt

– A lét és nemlét gondolattal megfoghatatlan és szavakkal kifejezhetetlen mezsgyéjén,

az Óperenciás tengeren túl, az üveghegyeken innen volt,

– az eredendően szétválaszthatatlan hétköznapi zavaros elme látszatvalóságának, és a tiszta bölcsességtudat végső valóságának a határán van

kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt

– a tökéletesen megfoghatatlan tudat,

ahol jó volt, ott rossz volt, ahol rossz volt ott jó volt

– amely túl van a lét–nemlét, jó–rossz dogmáin és fogalmain,

mégis megsült benne hetvenhét tepsi pogácsa

– mégis létrejön benne a jelenségek végtelen kavalkádja,

arra ment három meztelen cigánygyerek, mind az inge elejibe hányta a pogácsát

– ám a megfoghatatlan természetű elmében születő jelenségek szintén megfoghatatlan természetűek – nem mások, mint a megfoghatatlan elme megfoghatatlan fodrozódásai: tisztán megjelennek, de megragadni nem lehet őket – olyanok, mint a szivárvány az égen.

KÖVETKEZMÉNY:

Ha ez a szemlélet megvalósul bennünk, és képessé válunk ilyen módon tapasztalni a valóságot, megszabadulunk az elfogadás–elutasítás mélyen bevésődött, önző korlátaitól, és ezáltal felszabadulnak a valódi természetünk eddig kevéssé tapasztalt, mélységesen emberi tulajdonságai, melyek: a végtelen erejű egyetemes szeretet, az elfogulatlan együttérzés és a mindentudó bölcsesség.

A mese és magyarázata folytatását elolvashatod Csöpel Láma és Kovács Imre Barna: Titkos tanítások magyar mesékben című könyvében.