Az önámítás fátylai - Indiai mese

 

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, élt egyszer egy herceg. Ez a herceg meg volt áldva minden jóval, amivel csak egy ember rendelkezhet. Minden külső és belső tulajdonsága tökéletes volt. Jólelkűsége és ragyogó elméje mellett olyan szép volt, hogy hozzá hasonlót nem lehetett találni se közel, se távol. Erejével, ügyességével és fegyverforgatásban felülmúlt mindenki mást.

Amikor elérkezett az idő, menyasszonyt kerestek a herceg számára. Felkutatták az egész hatalmas birodalmat, de még a szomszédos országokat is, hogy hozzá illő mátkát találjanak. Hosszas keresés után, végül találtak is egy királylányt, aki éppen olyan tökéletes volt, mint ő. A királylány rendelkezett a női szépség minden jegyével, emellett okos volt és jószívű.
A fiatalok egymásba szerettek, és egymáséi lettek. Mélységesen szerették egymást, náluk boldogabb és hűségesebb pár nem volt a földön.

Történt egyszer, hogy az ifjú pár sétálni ment az erdőbe. A herceg oldalán volt kardja és íja, tíz nyílvesszővel. Egyszer meglátott egy gyönyörű szarvast, és egyetlen lövéssel leterítette.

Ahogy mentek tovább, rájuk tört tíz rabló. A herceg a maradék kilenc nyilával kilenc rablóval végzett, de a rablóvezér életben maradt. Kardot rántottak és összecsaptak. Egyforma erősek voltak, sokáig küzdöttek, addig vívtak, míg kezükből kihullott a kard. Ezután ölre mentek, de egyik sem tudott győzni.

Egyszer csak a herceg egy pillanatra felülkerekedett, és intett feleségének, hogy adja kezébe a kardját. Az asszony felemelte a kardot, rájuk pillantott, és abban a pillanatban halálosan beleszeretett a rablóba, s a kardot az ő kezébe adta.

A rabló megölte a herceget, és a hercegnőt magával vitte, ám egyszer csak gondolkodóba esett:

- Ez az asszony megölette velem a hites urát. Amint meglát egy másik férfit, biztosan én is erre a sorsra jutok. Jobb, ha megszabadulok tőle.

Amint folytatták útjukat, egy folyóhoz értek.

- Kedvesem, ebben a folyóban él egy vérengző krokodil. Mit tegyünk? – kérdezte a rabló az asszonytól.

- Kedves uram – felelt a hercegnő – vidd át először nehéz ékszereimet, azután vigyél át engem is.

A rabló átgázolt az ékszerekkel a túlsó partra, és eltűnt az erdőben, magára hagyva a hűtlen asszonyt, aki kétségbeesve hívta vissza, de hiába. Ebben a pillanatban Szakka, az istenek királya letekintett a földre, és látta a mohó vágyakkal teli asszonyt, aki férjének és szeretőjének elvesztését siratta. Gondolta, megszégyeníti a szégyentelent, hogy ráébredjen saját hibájára. Magához vette Matalit és Pancaszikkát, és kioktatta őket tervéről. Matalit hallá, Pancaszikkát madárrá változtatta, ő maga pedig sakállá változott. Egy darab húst vett a szájába, és odaállt az asszony elé.

Egyszerre a hal kiugrott a vízből, és a sakál elé vetette magát. Erre a sakál elejtette a húst és a hal után kapott. A hal visszaugrott a vízbe, a húst pedig felkapta a madár, és elszállt vele. A pórul járt sakál így elvesztette a húst is és a halat is, és csak ült ott nagy bánatosan. Ezt látva, az asszony így szólt magában:

- Túl mohó volt, ezért se húst, se halat nem kapott – és mint aki érti a tanulságot, jót nevetett a sakálon.

- Kedvesem – szólította meg a sakál – miért e nagy öröm, nevetés, amikor sírnod kellene?

- Ostoba sakál – felelt az asszony – kellett a hús is, meg a hal is, és elvesztetted mind a kettőt! Láthatod, mi lett mohóságod eredménye.

- Más hibáját könnyen látod, ám sajátodra szemed nincs. Te ugyanilyen sorsra jutottál, mint én, amikor férjed és szeretőd is elvesztetted – mondta a sakál.

- Igazat beszélsz, Sakál Király – szólt az asszony, hirtelen magához térve – ezért el is megyek innen messzire, keresek egy új férjet, és hűséges felesége leszek.

A sakál erre így felelt:

- Aki egy nap cserépedényt lopott, máskor már rézedényt is könnyen lop; te, aki urad elveszejtetted, holnap ugyanígy, vagy ennél rosszabbat is tehetsz.

Így mutatta meg Szakka a hűtlen asszonynak saját hibáját, és így bírta rá, hogy megvallja és megbánja tettét.

A KÉT TANÚ KÖZÜL A FONTOSABBIKRA TÁMASZKODJ!

Minden élethelyzetben két tanúnk van: ahogy mások látnak minket, és ahogy mi látjuk önmagunkat. Ezek közül a fontosabb a saját felismerésünk. Ne hagyjuk, hogy a mások rólunk alkotott véleménye vezessen bennünket. – Ismerd magad, és légy mindig hű önmagadhoz!

Egyesektől elismerést, másoktól elmarasztalást kaphatunk, azonban senki sem tudhatja, a valóságban mi játszódik le bennünk. Egyedül mi ismerjük magunkat, ezért mi vagyunk az egyedüli hiteles tanú. Egyedül mi voltunk mindig magunkkal születésünk óta, így mi vagyunk önmagunk legjobb bírája.

Mi ismerjük magunkat legjobban, ezért állandóan dolgoznunk kell magunkkal. Ez a munka arra alapul, hogy az értelmünkben bízunk, nem pedig “önmagunkban,” nehogy az önzésünk csapdájába essünk. Az értelmünkben bízunk azáltal, hogy tudjuk kik vagyunk és mik vagyunk. Olyan jól ismerjük magunkat, ezért önámításunk minden ravasz fogását képesek vagyunk felismerni és elvágni. Amikor valaki megdicsér vagy elismerésben részesít bennünket, nem ismerheti egész valónkat. Ezért vissza kell térnünk a saját ítéletünkhöz, a megnyilatkozásainkról alkotott saját értelmezésünkhöz, és a fogásokhoz, melyeket önmagunkra és másokra alkalmazunk.

Milarepa, a nagy tibeti mester mondta: “Az én vallásom az, hogy ne legyen semmi szégyellnivalóm, amikor meghalok.”

Az a fontos, hogy sose tegyünk semmi olyat, amit később meg kellene bánnunk, ezért mindig vizsgáljuk magunkat őszintén. Szerencsétlenségünkre az önzésünk oly hatalmas, hogy ha csak egy morzsányi jó tulajdonsággal is rendelkezünk, máris igencsak nagyra tartjuk magunkat, másrészt viszont, még az óriási hibáinkat sem vesszük észre. “A gőg hegycsúcsán a jó tulajdonságok vize nem marad meg” – mondják, ezért legyünk visszafogottak.

*Illusztrációs képek: tradicionális indiai rádzsput festmények