Az elme természetére rámutató mesék II. rész – Hogyan teremt az elménk valóságos szenvedést a semmiből az ébrenlét állapotában

–
A tibeti és a magyar belső ösvény közös meséi, melyek megmutatják, hogy a tibeti és a magyar mesterek ugyanazt a nem-dogmatikus utat tanítják
II. rész

Szamszára - a lét kényszerű köre - tibeti buddhista ábrázolás
A buddhizmusban a szamszára a születések, halálok és a köztes állapotok (bardók) folyamatosan ismétlődő köre. Ez az én és a tapasztalás téves képzetéhez való ragaszkodás eredménye, tehát a valóságról alkotott helytelen tudásé. A szamszára jellemzője a szenvedés, aggodalom, elégedetlenség. A szamszárához általában hat birodalmat szoktak felsorolni: istenek világa, félistenek világa, emberek világa, állatok világa, éhesszellemek világa, pokollakók világa.

Ugyanúgy mint az álomban (lásd: A világ az elme virága c. korábbi cikkünket), az elménk valóságos szenvedést teremt a semmiből az ébrenlét állapotában is, egyszerűen csak a tökéletesen alaptalan gondolatok és érzelmek zavaros kavargása által. Ezt írja le a két alábbi mese:

A CSIKÓTOJÁS


       Tibeti mese

Holt, volt hol nem volt, élt egyszer egy faluban egy együgyű ember. Gondolta, elmegy a városba, ahol minden bizonnyal ő lesz a legragyogóbb, a legdörzsöltebb és a legszemrevalóbb, úgy hogy majd mindenki őt fogja csodálni. Kiöltözött, mint egy gazdag ember, és elindult.
Amint megérkezett, elment a piacra. Látta a sok zöldséget, és ahogy körülnézett, meglátott néhány tököt. Törte a fejét, mik is lehetnek, mert ő még sosem látott hozzájuk hasonlót. Végezetül úgy döntött, nem lehetnek mások, mint csikótojások. Meg is kérdezte az árust:
- Azok ott tán csikótojások?
Az árus meglepődött:
- Micsoda egy félnótás – gondolta magában – ilyen ostoba kérdés ostoba választ érdemel – majd így szólt:
- Igen uram, azok bizony nem mások, mint csikótojások.
- Mi az áruk? - kérdezte barátunk.
- Ötven gormo darabja – volt a válasz, bár a tök egyébként csak egy gormoba került.
Emberünk kiszámolta az ötven gormot, és a csikótojással hazaindult nagy boldogan a falujába. Közben így beszélt magában:
- Milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen ritka dologra tettem szert a városban! Otthon a csikótojásomat jól bebugyolálom, és a kemence mellett tartom, ahol jó meleg van, így majd hamarosan kikel belőle a kiscsikó. Amikor aztán a csikó megnőtt, eladom jó pénzért, és a pénzen veszek jónéhány új tojást ugyanannál az árusnál. De minderről a faluban egy szót se szólok, nehogy mások is megtudják, hogy így lehet csikóhoz jutni.
Ilyen terveket szövögetett útja közben, amikor elérkezett egy kis tóhoz. A tó partján volt egy fa, tövében bokorral. Nagy hőség volt, ezért elhatározta, hogy megfürdik. A csikótojást feltette a fa ágai közé, levetkőzött, beugrott a vízbe és élvezte a fürdőt.
Hirtelen szél kerekedett, a csikótojás leesett a bokorba és széttörött. A bokorban ott lapult egy nyúl, amely megrémülve a robajtól kiugrott a bokorból és futásnak eredt.
Emberünk látta a tököt széttörni és a nyulat elfutni, és felkiáltott:
- A kiscsikó kikelt a tojásból!
Azzal kiugrott a vízből, és a nyúl után eredt. Még a ruháját sem vette magára. Futott, futott a nyúl után sokáig, de nem érte utol. Végül nagy bánatosan és csalódottan hazament, és elmesélte a feleségének, hogy járt a csikótojással.
A felesége éppoly együgyű volt, mint ő.
- Miért nem fogtad meg a csikót, és hoztad haza nekem? – kérdezte – Jó lett volna lovalgoni rajta!
Mikor emberünk ezt meghallotta, szörnyen megharagudott:
- Még rá is ültél volna arra a piciny csikóra, te szívtelen! Hát eltörted volna a hátát! – azzal nekiesett az asszonynak, és addig verte, mígnem a nagy sírás-rívásra a szomszédok is összegyűltek. Elmesélte nekik, hogy járt a csikótojással, mire az emberek jót nevettek a két félnótáson.
                                           
Így lett a sosemvolt kiscsikó megüléséből valóságos szenvedés.

„A világot az elme vezeti.
Az elme nem látja önmagát,
A jó és rossz tett oka az elme.
Mint egy tűzkerék, forog,
Mint a hullámok, mozog,
Mint az erdőtűz, éget,
Mint egy nagy folyó, szétterjed.”
– Buddha

A szamszára belső köre
A három érzelem (madár - vágyak, kígyó - gyűlölet, ellenszenv, disznó - nemtudás) szüntelenül váltják egymást a tudatunkban.


Ugyanez a mese a magyar belső ösvény hagyományban így fest:

A RÁTÓTI CSIKÓTOJÁSKÖLTŐK


Magyar mese

A rátóti csősz egyszer a mezőn egy hamvas úritököt talált.
- Tyű, fékom adta-teremtette, hát ez már megint mi?
Fölvette, megtapogatta, megszagolta, de a maga fejétől mégse tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára, ahol éppen együtt volt a kupaktanács. Mikor a csősz a tököt letette, az éltes elöljáró urak is mind elszörnyülködtek.
- Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét még nem láttam világéletemben.
- No, én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én sem ettem életemben.
- Hát hiszen, ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, hanem azért a fene jobban tudja ám, hogy mi a csoda lehet ez.
Itt aztán a bíró beleszólt:
- Hát, atyafiak, ez - miként a formája is mutatja - semmi, de semmi más nem lehet, csak tojás.
- Persze, hogy tojás! Mert mi a durrogó ménkő is lehetne, ha nem tojás.
Ezt aztán a csősz is megerősítette azzal, hogy egészen meleg volt, mikor tarisznyájába tette. A bíró nemhiába volt okos ember, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás. Az öreg elöljárók gyíksárkányra, meg lúdvércsére gondoltak, de a bíró inkább a csőszre hallgatott, aki olyaténképpen beszélt, hogy akkoriban egy idegen csikó csatangolt a határban. Erre aztán az elöljárók is rázendítettek.
- Úgy van! Ez az idegen csikó tojta. Mert mi az istencsodája is tojhatott volna nekünk ekkorát?
- No ha eddig már szerencsésen eljutottunk - szólott a bíró -, még csak azt mondják meg atyafiak: mitévők legyünk?
- Kiköltetjük!
- Ki ám, de mivel? A mi lovaink nem tojnak, tehát nem is költenek.
Ámbátor mindenki törte a sütnivalóját, mégis csak a bírónak támadt jó gondolata.
- Tudják mit, atyafiak? Amihez nincsen elegendő esze a rátóti lónak, van a rátóti tanácsnak. Én amondó vagyok, hogy a drágalátos tojást költsük ki mi magunk.
Nagy szó volt bíz ez, de azért bólintottak rá valamennyien. Jó példának okáért először a bíró ülte meg, aztán ülték a többiek is rendben, amint következett.
Bizony még ma is ülne rajta valaki, ha a szomszéd falukban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás. Erre aztán az elöljárók is zúgolódni kezdtek, hogy ők bíz nem ülik tovább senki lova tojását.
A bíró nagyon elszomorodott, mert szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog. Az elöljárók meg váltig állították, hogy a tojásnak már szaga van. Végtére is megállapodtak hát abban, hogy a záptojást kiviszik a határra, s onnan egy dombról afelé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács kiszólásában leginkább serénykedett.
Most aztán az egész Rátót kiállt annak a csodájára, hogy csúffá lesz téve a rossznyelvű szomszéd falu. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott ripityára törött, a bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy pici nyúl. Egész Rátót elkiáltotta magát:
- Ni, a piciny csikó! Fut a piciny csikó! Utána, emberek!
A sok nép utánaeredt. A dombon csak a bíró maradt, és szomorúan mormogta magában:
- Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog. Hej, miért is nem ültük hát türelemmel még egy-két napig azt az istenadta csikótojást!
                                                              *
Ez a két mese a tudat természetére mutat rá. Rávilágít, hogy a valóság természetét nem ismerő elme hogyan költ egy hamis álvalóságot, amely puszta megalapozatlan gondolatokból, téveszmékből, a valóság félremagyarázásából születő képzetekből, és a képzeletünk ezen elferdült teremtményei által felkavart érzelmekből áll.
Mi azonban nem vesszük észre, hogy ez az egész álvalóság nem más, mint a saját elménk kivetülése, hanem ezt tartjuk a valóságnak. Ha az önámításunknak ezt a trükkjét leleplezzük, rájövünk hogy a szenvedésünk okait nem az álvalóság délibábszerű tüneményei között kell keresnünk, hanem azokon felülemelkedve felismerjük, hogy minden szenvedésünk valódi oka az a szokásunk, hogy az álságot valóságnak hisszük.
Az álvalóság tudatállapotából ugyanúgy fel lehet ébredni, mint az álomból, s a felébredés ugyanúgy megszabadít az álvalóság szenvedéseitől, mint az álomból való ébredés a rémálom szenvedéseitől.


Az észlelés a tudat játéka
A tudat az, ami a más-on él

A szkíta-hun pecséteken a ragadozó, ami általában lehet sas, griff, tigris, farkas, oroszlán, sárkány, kígyó vagy párduc, a tudatot jelképezi. Ezeket a jelképeket ma is használja a tibeti buddhizmus a tudattal kapcsolatosan. A világot jelképezi a patás állat, ami leggyakrabban szarvas, őz, gazella, ló vagy kecske, de lehet például jak, kos vagy teve is. A Belső Ösvény meghatározása szerint: „A tudat az, ami a más-on – vagyis a kivetülésen, a világ jelenségein – él”.

Ezért ábrázolják a tudatot úgy, mint ragadozó állatot, amelynek tápláléka a jelenségvilágot jelképező patás állat. A tudat mint ragadozó, és a világ mint táplálék, segít megérteni a tudat és a világ természetét és kölcsönös függését.

Egész életünk összes tapasztalására rányomja bélyegét a kettős tudat. Ez a tudat teremti jelenlegi világunk minden dolgát, és minthogy ez a kizárólagos élményvilágunk, természetszerűleg ezt tartjuk az egyedüli valóságnak. Azért nevezzük kettős tudatnak, mert az „én és más” kettősségében működik, ahol az „én” a tapasztaló alany, a „más” pedig minden tapasztalt dolog. A ragadozó állatok a pecséteken ezt a tudatot jelképezik.

Hegyikecskére lecsapó griff – nemezrátét –
i. e. 6–3. század, Pazyrik, Hunország, Altáj Hegység


Lovat marcangoló ragadozók – ordoszi hun eredeti alapján

Szarvas és farkas – Ordosz, Hunország, Belső-Mongólia, i. e. VI–I. század

Tigris kossal – bronz – i. e. 6–1. század, Ordosz, Hunország, Belső-Mongólia

Tigris kossal – bronz – i. e. 6–1. század, Ordosz, Hunország, Belső-Mongólia



Szemelvények Csöpel Láma: Igazmondó tükör című könyvéből